És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa.
– Micsirkász, cserkesz? – kérdezte.
– Cserkeszek – mondta a cserkesz.
– Mit cserkeszel?
– Lázrózsákat.
– Itt vannak az arcomon – nevetett Juli.
– Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő – szavalta a cserkesz.
– Jaj, ez jópofa! – örült Juli. – Csak éppen semmi értelme sincs.
– De rímel-bímel – mondta a cserkesz, és közelebb jött.
Nicsak, az orra is gesztenye!
– Az orrod gesztenye – mondta Juli.
– Az orrom gesztenye, a szemem mandola – énekelte a cserkesz.
– Talán mandulát akartál mondani.
– No jó – egyezett bele a cserkesz –, az orrom gesztenye, egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.
– Mandolin, te buta – nevetett Juli.
– Akkor tehát – mondta újra a cserkesz – az orrom gesz…
– El ne mondd újra! – kiáltotta Juli.
– Tán az oldalad fúrja? – háborgott a cserkesz.
– Újra fúrja – mondta Juli.
– Ezt mondd gyorsan – emelte fel az ujját a cserkesz. Az ujja bikmakk.
– Az ujjad bikmakk – mondta Juli.
De a cserkesz nem tágított.
– Mondd gyorsan – ismételte.
– Micsodát?
– Hogy újra fúrja.
Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki: úrja fújra.
– Mindig ilyeneket találsz ki – mérgelődött.
– Bocsánat – szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra terelje a szót, megkérdezte: – Hogy van az egyeded-begyeded?
– Az egyedem-begyedem tengertáncol.
– Ki fújja neki?
– A Rezes Bandika rezesbandája.
– Ki rombitál?
– A rokodil.
– Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok – tekergette a nyakát a cserkesz.
A nyaka nyárs!
– A nyakad nyárs – mondta Juli.
– Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal tapasszal – így a cserkesz.
– Mondd el még egyszer! – kérte Juli.
A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta:
– Elfelejtettem, fejemre ejtetten.
– Talán dinnyédre ejtetten – javította Juli. Az már igaz, a cserkesz feje dinnye volt.
– Ámbátor ennek ellenére – hősködött a cserkesz – az a fontos, hogy idetaláltam.
– Hogyan találtál ide?
– Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő.
– Nincs is az orromon szeplő – mérgelődött Juli.
– Hát akkor ki kukorékolt?
„Ez igaz – gondolkozott Juli –, ha nincs az orromon szeplő, akkor ki kukorékolt?”
– No várj, megnézem – mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: – Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!
– S a többi ezerkettő? – rosszmájúskodott a cserkesz.
– Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt még nem láttak!
– Mondtam már – kántálta a cserkesz –, a szemem mandola.
– Mi a csucsor!
– Micsor? Csicsor?
– Nem csicsor, csucsor!
– Ezt nem értem – mondta a cserkesz.
– Én se – nézett rá Juli.
Ennek mind a ketten nagyon megörültek.
– Mit csináltál mostanában? – kérdezte Juli.
– Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.
– Húha! – mondta Juli.
– Azt nem hoztam – csóválta a fejét a cserkesz.
– Hát mit hoztál?
– Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért, anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat.
– Micinákat?
– Ter.
– És nekem mit hoztál?
– Mesét.
– Hol van?
– Már odaadtam.
Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.
– Hát azért ennek nem sok értelme volt – kritizált Juli.
– Az igaz – mondta a cserkesz –, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.
– Én is cserkeszlek téged, cserkesz – mondta komolyan Juli.
A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.
Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.
