Radnóti a metróban ("Szeretem a Metro lépcsőin az apró ezüst csillámokat")

Mivégre

Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.

Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

Tandori Dezső - Páris Hida(j)i

Hidalsz, nem is, végül is nem ezt a régi világot únod csu-
pa rom, az egész francot únod, a menjünk a büdös pébet únod,
a görög pé betűt, Pásztorlány, mely a kör kerületét szrozza,
orozza, és édes vagy fanyar olajban úszva tapadsz
– legföljebb a pólyáló ködökbe.
Mit, hogy Páris hidai, jaj! Mit bármi konk-
rétum, unod, e rétet mindörökre. Mit bőg a sok,
mit vagy a sokaságbul, arbo? Arbocot levonod,
borátum, borotvád zúg a délutánodba, végre le kell
szedned, még két nap, és habozhatsz (és zsilett, pofád
évtizedes szünet után összenyesve). Ezek a hidak nem ve-
zetnek sehova. Únod e régi, únod ez új. Bármi
ér, tév, hogy vársz, érjen, lásd fentebb. De va-
lóságosan is, szét lehet válogatni,
ocsu, (o)csudás, erre ocsudsz, olcsu, híg lé,
bokád nyilallik közben. Ez lett Sagittarius Voltod!
E nyilallás ezer voltja. S a lépcsőn csak meg-
leli cipőd sr, sarka az egyetlen jégdarabot, mely körül
kifordulhat a világ, nem fordul ki,
elfeketedhet, nem feketedik el,
az új ta-
vasz olajos illatú dzsungel teste nem a párducé, mely
eltűnik benne, nem is tűnik el egészen. Tekeregnek a russzó
forma bozót körvonalai, sötét olajban, ez lett nyilazó
anteuszidból, de nem lettél nyuszi! Anteuszi légy, ne nyuszi,
de sajnos, akinek ezt írhatom, tényleg azt érzem, le van
szarva, nem volna, dehogy van, de hogy bárkinek én: az le, az
van, jaj, jaj. Jaj, Pastoraleona.