The flower said
I wish I was a tree
The tree said
I wish I could be
A different kind of tree
The cat wished that it was a bee
The turtle wished that it could fly
Really high into the sky
Over rooftops and then dive
Deep into the sea
And in the sea there is a fish
A fish that has a secret wish
A wish to be a big cactus
With a pink flower on it
And the flower
Would be its offering
Of love to the desert
And the desert
So dry and lonely
That the creatures all
Appreciate the effort
And the rattlesnake said
I wish I had hands so
I could hug you like a man
And then the cactus said
Don't you understand
My skin is covered
With sharp spikes
That'll stab you
Like a thousand knives
A hug would be nice
But hug my flower
With your eyes
2009. november 25., szerda
2009. november 14., szombat
Lázár Ervin: Mese Julinak - örök kedvenc ő számomra
És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa.
– Micsirkász, cserkesz? – kérdezte.
– Cserkeszek – mondta a cserkesz.
– Mit cserkeszel?
– Lázrózsákat.
– Itt vannak az arcomon – nevetett Juli.
– Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő – szavalta a cserkesz.
– Jaj, ez jópofa! – örült Juli. – Csak éppen semmi értelme sincs.
– De rímel-bímel – mondta a cserkesz, és közelebb jött.
Nicsak, az orra is gesztenye!
– Az orrod gesztenye – mondta Juli.
– Az orrom gesztenye, a szemem mandola – énekelte a cserkesz.
– Talán mandulát akartál mondani.
– No jó – egyezett bele a cserkesz –, az orrom gesztenye, egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.
– Mandolin, te buta – nevetett Juli.
– Akkor tehát – mondta újra a cserkesz – az orrom gesz…
– El ne mondd újra! – kiáltotta Juli.
– Tán az oldalad fúrja? – háborgott a cserkesz.
– Újra fúrja – mondta Juli.
– Ezt mondd gyorsan – emelte fel az ujját a cserkesz. Az ujja bikmakk.
– Az ujjad bikmakk – mondta Juli.
De a cserkesz nem tágított.
– Mondd gyorsan – ismételte.
– Micsodát?
– Hogy újra fúrja.
Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki: úrja fújra.
– Mindig ilyeneket találsz ki – mérgelődött.
– Bocsánat – szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra terelje a szót, megkérdezte: – Hogy van az egyeded-begyeded?
– Az egyedem-begyedem tengertáncol.
– Ki fújja neki?
– A Rezes Bandika rezesbandája.
– Ki rombitál?
– A rokodil.
– Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok – tekergette a nyakát a cserkesz.
A nyaka nyárs!
– A nyakad nyárs – mondta Juli.
– Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal tapasszal – így a cserkesz.
– Mondd el még egyszer! – kérte Juli.
A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta:
– Elfelejtettem, fejemre ejtetten.
– Talán dinnyédre ejtetten – javította Juli. Az már igaz, a cserkesz feje dinnye volt.
– Ámbátor ennek ellenére – hősködött a cserkesz – az a fontos, hogy idetaláltam.
– Hogyan találtál ide?
– Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő.
– Nincs is az orromon szeplő – mérgelődött Juli.
– Hát akkor ki kukorékolt?
„Ez igaz – gondolkozott Juli –, ha nincs az orromon szeplő, akkor ki kukorékolt?”
– No várj, megnézem – mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: – Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!
– S a többi ezerkettő? – rosszmájúskodott a cserkesz.
– Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt még nem láttak!
– Mondtam már – kántálta a cserkesz –, a szemem mandola.
– Mi a csucsor!
– Micsor? Csicsor?
– Nem csicsor, csucsor!
– Ezt nem értem – mondta a cserkesz.
– Én se – nézett rá Juli.
Ennek mind a ketten nagyon megörültek.
– Mit csináltál mostanában? – kérdezte Juli.
– Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.
– Húha! – mondta Juli.
– Azt nem hoztam – csóválta a fejét a cserkesz.
– Hát mit hoztál?
– Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért, anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat.
– Micinákat?
– Ter.
– És nekem mit hoztál?
– Mesét.
– Hol van?
– Már odaadtam.
Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.
– Hát azért ennek nem sok értelme volt – kritizált Juli.
– Az igaz – mondta a cserkesz –, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.
– Én is cserkeszlek téged, cserkesz – mondta komolyan Juli.
A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.
Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.
– Micsirkász, cserkesz? – kérdezte.
– Cserkeszek – mondta a cserkesz.
– Mit cserkeszel?
– Lázrózsákat.
– Itt vannak az arcomon – nevetett Juli.
– Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő – szavalta a cserkesz.
– Jaj, ez jópofa! – örült Juli. – Csak éppen semmi értelme sincs.
– De rímel-bímel – mondta a cserkesz, és közelebb jött.
Nicsak, az orra is gesztenye!
– Az orrod gesztenye – mondta Juli.
– Az orrom gesztenye, a szemem mandola – énekelte a cserkesz.
– Talán mandulát akartál mondani.
– No jó – egyezett bele a cserkesz –, az orrom gesztenye, egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.
– Mandolin, te buta – nevetett Juli.
– Akkor tehát – mondta újra a cserkesz – az orrom gesz…
– El ne mondd újra! – kiáltotta Juli.
– Tán az oldalad fúrja? – háborgott a cserkesz.
– Újra fúrja – mondta Juli.
– Ezt mondd gyorsan – emelte fel az ujját a cserkesz. Az ujja bikmakk.
– Az ujjad bikmakk – mondta Juli.
De a cserkesz nem tágított.
– Mondd gyorsan – ismételte.
– Micsodát?
– Hogy újra fúrja.
Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki: úrja fújra.
– Mindig ilyeneket találsz ki – mérgelődött.
– Bocsánat – szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra terelje a szót, megkérdezte: – Hogy van az egyeded-begyeded?
– Az egyedem-begyedem tengertáncol.
– Ki fújja neki?
– A Rezes Bandika rezesbandája.
– Ki rombitál?
– A rokodil.
– Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok – tekergette a nyakát a cserkesz.
A nyaka nyárs!
– A nyakad nyárs – mondta Juli.
– Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal tapasszal – így a cserkesz.
– Mondd el még egyszer! – kérte Juli.
A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta:
– Elfelejtettem, fejemre ejtetten.
– Talán dinnyédre ejtetten – javította Juli. Az már igaz, a cserkesz feje dinnye volt.
– Ámbátor ennek ellenére – hősködött a cserkesz – az a fontos, hogy idetaláltam.
– Hogyan találtál ide?
– Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő.
– Nincs is az orromon szeplő – mérgelődött Juli.
– Hát akkor ki kukorékolt?
„Ez igaz – gondolkozott Juli –, ha nincs az orromon szeplő, akkor ki kukorékolt?”
– No várj, megnézem – mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: – Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!
– S a többi ezerkettő? – rosszmájúskodott a cserkesz.
– Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt még nem láttak!
– Mondtam már – kántálta a cserkesz –, a szemem mandola.
– Mi a csucsor!
– Micsor? Csicsor?
– Nem csicsor, csucsor!
– Ezt nem értem – mondta a cserkesz.
– Én se – nézett rá Juli.
Ennek mind a ketten nagyon megörültek.
– Mit csináltál mostanában? – kérdezte Juli.
– Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.
– Húha! – mondta Juli.
– Azt nem hoztam – csóválta a fejét a cserkesz.
– Hát mit hoztál?
– Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért, anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat.
– Micinákat?
– Ter.
– És nekem mit hoztál?
– Mesét.
– Hol van?
– Már odaadtam.
Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.
– Hát azért ennek nem sok értelme volt – kritizált Juli.
– Az igaz – mondta a cserkesz –, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.
– Én is cserkeszlek téged, cserkesz – mondta komolyan Juli.
A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.
Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
