Még az hiányzik, hogy motyogni kezdjünk
és valaki lepisszegjen.
De csak bámuljuk, hogy íme először,
és már biztosan utoljára
magát mondja, ami írva van.
Szőkén és vörösen.
visszaveszi a megszólítást, el a személyragokat.
Ez a te már nem ő, hogy nem én mondom,
de nem is én, csak, vagy éppen azért,
mert ő mondja, itt ki tudja hány ő van
egyszerre, különösen, hogy mi is ketten vagyunk,
kevésbé mint még soha.
Idegen királylány, egymással ismerkedik,
szelíden elveszed előlük, elrakod a gépiratot,
az enyém is a te kezed dicséri.
Nem mintha feltűnne, mit jelent ez
a továbbiakra nézve, trükkösen a mosdó felé kerülök,
aztán a sötét folyosón át
három év alatt kisétálok a parkolóba,
mögöttem egyre hangosabb zene.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése