Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
sáros a városom, nyálasan rám csettint.
Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.
Mogorván morogva csüggeteg szavakat
ugrálok keresztül undok, kis tavakat.
Most egy nagy pocsolya... úgy állok ott gyáván,
ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.
Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
ellenben drága volt nekem ez a csizma.
Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
Így futok neki, és magasba lendülök:
csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése